2014. április 20., vasárnap

Második fejezet - Dühöngő vad

1842. május 15.

A felkelő nap arany sugarai bevilágították az aprócska szoba falait, számomra mégis mély sötétségbe borult a világ. Érzelmek viharai tomboltak végig a testemen, s mintha háborút vívtak volna értem úgy erősödött fel az egyik érzés a másik után, de mégis legvégül a fájdalom vette úrrá magát rajtam.
 Mély levegőt vettem, majd kinyitottam a szemeimet. A plafont bámultam és az omladozó vakolatot; az egész szoba mintha kisebb lett volna, mint eddig. De valami mintha ténylegesen megváltozott volna. Könnyed súlyt éreztem a mellkasomra nehezedni, amit eddig észre sem vettem; lassan az alkaromra támaszkodtam és a mellkasomra pillantottam. Lena kisasszony az ingembe kapaszkodva feküdt az ágyamon fejét pedig a hasamra szorította. Zakatoló szívvel meredtem az alvólányra, majd egyik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon mikor jöhetett be a szobámba, de valószínűleg akkor már rég elaludhattam, amikor belopódzott mellém.
Óvatosan kimásztam alóla, majd megálltam felette és csak néztem, ahogy aprócska kezeivel engem keres, majd nyöszörögve fordul egyet és tovább alszik. Lassan felemeltem a kemény dunyháról, majd a folyosóra indultam. A lány a vállamnak döntötte a fejét és úgy aludt tovább, miközben egyik kezével az ingemet markolászta. A folyosóra kiérve minden szempár ránk szegeződött; mindenki ledermedve meredt felénk. Nem mertek megszólalni. Ezt kissé különösnek találtam, de egy szó nélkül tovább siettem a cselédszálláson. Hamar átértem a lakosztályokhoz. Halk léptekkel közelítettem meg a kisasszony szobáját, majd vigyázva arra, hogy fel ne ébredjen elfordítottam az ajtógombot. Lassan besétáltam a levendula színekben pompázó hálószobába, majd a puha ágyneműre helyeztem a kisasszonyt és óvatosan betakargattam.
- Mint egy igazi testvérpár olyanok Önök, így együtt. Az gyönge leány, s a modortalan bátyj! – szólalt meg Mr. Collins, én pedig felé kaptam a tekintetem. A falnak támaszkodva álldogált és engem figyelt. Egy ijesztő mosolyt villantott, én pedig nagyot nyeltem; nekem nem lenne szabad itt lennem. Ezért akár botot is kaphatok.
- Sajnálom uram, hogy ide jöttem. Már megyek is! – tettem pár lépést az ajtó felé félénken.
- Azt ajánlom is, fiatalember! Siessen dolgára! – nyitotta ki a szobaajtót, majd megvárta még elhagyom a helyiséget.
Miután kiléptem az ajtón, becsapta azt. Megálltam előtte, majd a fülemet az ajtóra tapasztottam. Kiabálás szűrődött át rajta. Nem maradtam tovább; mint az ijedt gyermek, úgy futottam vissza a cselédszállásra. A szolgák tekintete mind rám szegeződött, bennem pedig elpattant valami, és összeszorult a torkom.
- Önök mind. . . – suttogtam lehajtott fejjel.
- Harry. . . – nézett rám könyörgő szemekkel Bernath az egyik idősebb cseléd.
- Mind tudták, igaz?! – üvöltöttem rájuk dühösen. – Mindannyian tudták, hogy a kisasszony jegyben jár! Igazam van? – szorítottam ökölbe a kezeimet.
- Mi csak nem tudtuk, hogy mondjuk el. . . – motyogta Esther.
- Azt hittem, hogy jóban vagyunk, és most csalódnom kell Önökben. . . – morogtam, miközben egyik öklömmel a falba ütöttem.
- Nyugodjon le Harold, kérem. Ön csak egy cseléd, ne kergessen tévhiteket a kisasszonnyal kapcsolatban! – sétált oda hozzám Mrs. Lincoln, majd hidegvérrel oda nyújtott nekem egy ládát, amiben zöldségek voltak. – Ön is nagyon jól tudja, mik a feladatai! A lányszöktetés pedig nincs közte. . . – húzta fel az orrát, majd megfordult és a kert felőli kijárathoz indult.
- Értettem! Dadus. . . – morogtam, majd a ládával a konyha irányába indultam. A fapadló nyikorgott a lépteim alatt, cselédtársaim pedig mind félénk pillantásokat vetettek felém. A konyhába érve a földre ejtettem a ládát, majd belerúgtam párszor. A szakácsok elhűlve meredtek rám. – Nincs dolguk?! – morogtam, ők pedig szem forgatva készítették tovább a reggelit. Megtámaszkodtam az egyik asztalnál, aminél éppen az egyik szakácssegéd gyúrta a tésztát én pedig csak figyeltem, ahogy csinálja; próbáltam lenyugodni.
- Őszintén szólva, irigylem Önt Harold. . . – szólalt meg a mellettem tevékenykedő szakács-segéd. – Ön csak egy cseléd, de mégis hű kutyája a mi negédes kisasszonyunknak… ilyen-olyan kiváltságokkal. – röhögött fel Simon, majd vele együtt a többi szakács is; porig aláztak. A tálra néztem, amiben a tészta volt, majd beleköptem. A szakácsok undorodva néztek a tálra.
- Nézze csak meg, most kezdheti elölről! – vigyorodtam el, és ugyan ebben a pillanatban Simon keze csattant az arcomon. A pofon erős volt; ahogy a kezemmel az ütés nyomához értem, észrevettem, hogy egy helyen felhasadt a bőr és lassan kibuggyan belőle egy kevés rubinvörös vér. Ökölbe szorítottam a kezem, és ütésre készen álltam Simonnal szemben. Már éppen emeltem volna az öklöm, amikor egy láda landolt mellettem és valaki gyengén meglökte a vállam. Az illető felé fordultam, majd mérgesen meredtem Niall fáradt, de még így is mosolygó arcára. A fiú fogott egy már üres ládát, majd elhagyta a konyhát. Én ugyan így tettem, majd gyors léptekkel utána siettem. Amikor utolértem, már rég nem mosolygott…
- Legalább te szólhattál volna, az eljegyzésről! – tört ki belőlem hirtelen.
- Köszönöm Harry kérdésedet, jól vagyok! – morgolódott, majd felszisszent és rögtön a hátához kapta a kezét. Jogosan háborodott fel; mióta megbüntették, nem is találkoztunk és rögtön ordibálok vele.
- Sajnálom. . . – suttogtam egy kicsit nyugodtabban.
- Semmi gond barátom. – mosolyodott el fájdalmas. – De inkább ne beszéljünk erről… muszáj elterelni a figyelmemet a fájdalomról. . . – motyogta, majd leraktuk az üres ládákat a többi közé.
- Nem kellett volna ott lennünk a terítésnél? – kérdeztem, Niall után indulva, aki a kert vége felé tartott.
- Ma nem mi vagyunk a sorosak. . . – vonta meg a vállát, majd a farakáshoz érve levette az imádott svájci sapkáját és felgyűrte az ingujját. – Tudod, nem sokat tudok arról, hogy mi van közted és a kisasszony között – vette fel a földön heverő baltát, majd egy darab fát helyezett a rönkre –, de az már biztos, hogy nem minden napi a kettőtök kapcsolata! – mondta, majd fogta a fejszét és teljes erejével rávágott a fadarabra. Ijedten néztem a kettéhasadt darabot; nem tudtam, hogy Niall ilyen erős.
- Sokkal komplikáltabb a helyzet, mint gondolnád, barátom… kilenc évvel ezelőtt elvesztettem a családomat. Már rég elfelejtettem, hogy hogyan de erre a birtokra keveredtem, Lena kisasszony pedig rám talált és gondoskodott rólam. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki, hogy aznap nem engedte, hogy dologházba vigyenek! – mosolyodtam el. – Mióta a kisasszonnyal találkoztam, szinte elválaszthatatlanak voltunk mi ketten… kiskorában folyton értem küldette a nevelőnőjét apróbb indokokkal. Ha kellett megjavítottam a babáját, felolvastam neki, játszottam vele és lassan beleszerettem, de sokáig próbáltam titkolni előle gyengéd érzelmeimet… Csak is azért érintkezhetek a kisasszonnyal és vagyok kiváltságos a cselédek közt, mert gyermekkorunk óta szoros kapcsolatban vagyunk… Mr. Collins ellenezte a barátságunkat. Ő az a tipikus fennkölt nemes, aki lenézi az alacsonyabb rangú embereket… ha csak rajta múlt volna, talán ma már az utcára kerültem volna, vagy már nem is élnék. . . – motyogtam el a végét.
Niall felé pillantottam; a fiú mintha nem is hallotta volna, amit mondtam tovább vágta a fát. Azt hiszem egyáltalán nem volt hozzáfűzni valója az imént hallottakhoz. Gondoltam nem zavarom tovább a felesleges fecsegésemmel, így visszaindultam a cselédszálláshoz abban reménykedve, hogy Mrs. Lincoln nem veszi észre a hiányomat; minél messzebb akartam kerülni a háztól, de legfőképp Lena kisasszonytól. Nem lettem volna rá képes, hogy a közelébe menjek.
Miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva egy kavicsot rugdostam magam előtt és azt figyeltem, hogy éppen melyik irányba gurul. Amikor eltűnt a szemem elől, akkor vettem csak észre, hogy nem csak én vagyok a kertben; Lena kisasszony az egyik kerti padon üldögélve olvasgatott. Összeszorult a torkom és felgyorsult a szívverésem, ahogy megláttam Őt. Lassan hátrálni kezdtem, hátha nem veszi észre, hogy idetévedtem; kár volt. A kavicsok recsegtek-ropogtak a talpam alatt, Lena kisasszony pedig rám pillantott. Fáradtnak és csalódottnak tűnt. Pár másodpercig csak az arcomat bámulta, majd remegve szóra nyitotta az ajkait, viszont mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán visszafutottam a cselédszállásra és magamra zártam a szobám ajtaját. Nem foglalkoztam vele, hogy megveret-e Mrs. Lincoln a bujkálásom miatt vagy sem; még az is jobb lett volna annál, amit akkor éreztem. Egyszerre voltam dühös, csalódott és legbelül halott. Halk lépteket hallottam, majd kopogást. 
- Kisasszony, Önnek nem szabad itt tartózkodnia. . . – szűrődött át Gretchen mogorva hangja.
- Sajnálom, erről el is felejtkeztem. . . – suttogta Lena csalódott hangján, majd nagyot sóhajtott és a hangok szerint elhagyta a cselédszállást.
- Harold – szólalt meg hirtelen Mrs. Lincoln. – a kisasszony elment. Előjöhet! – morogta, én pedig lassan kinyitottam az ajtót. Gretchen szemei szikrát szórtak a dühtől, látszott rajta, hogy legszívesebben megvesszőztetne, majd velem takarítatná fel az egész birtokot, de nem így tett. Megragadta a karom, majd maga után húzva belökött a konyhába. A sarokban több tucat mosatlan edény, egy sámli és egy meleg vizes lavór állt. Elfehéredve torpantam meg a sámli előtt, Gretchen és a többiek pedig halványan elmosolyodtak. 
- Vissza a gyökerekhez. . . – motyogtam arra célozva, hogy mikor gyerekkoromban idekerültem, akkor is mosogatni voltam beosztva; ügyetlen voltam, így elég sok csorba tányérral és csészével gazdagodott a Collins család.
- A szabályok nem változtak Harry; ha eltörsz valamit, azért továbbra is tíz vessző jár! – húzta fel az orrát Gretchen, majd tovább sietett, hogy el tudja igazítani az elkallódott vagy éppen lustálkodó cselédet.
Nagyot nyeltem, miközben leültem a kisszékre és a kezembe vettem az első piszkos tányért. Utáltam mosogatni és ezt mindenki tudta. Nem ifjúhoz való munka; jobban szerettem, amikor pakolni kellett valamit, vagy fát vágni… azokhoz úgy is jobban értettem.
Ahogy haladtam a mosogatással, annál többnek tűnt az edények száma; nem csoda, hiszen közben hozták az újabb és újabb adag mosatlant. Órákon át üldögéltem az edények felett miközben tisztogattam és szép tisztára törölgettem őket. Már majdnem végeztem, amikor Mrs. Lincoln állt meg előttem egy tálcát maga elé tartva, amin egy teáskanna, egy gyönyörű porcelán csésze és Lena kedvenc süteményei voltak. Semmi kétség nem fért hozzá; a hagyományos ötórai tea következik a Collins család házában. Összevont szemöldökkel meredtem Gretchenre miközben szappanhabos kezeimet a nadrágomba töröltem.
- A kisasszony várja a teáját! – nyújtotta felém a tálcát. 
- Nem én szoktam felszolgálni a teát. . . – tártam szét a karjaimat.
- A kisasszony külön Önt kérte! – nyomta a kezembe az ezüst tálcát, majd csípőre tette a kezét. 
Gombóccal a torkomban indultam a konyhából a lakosztályok felé, majd amikor elértem Lena szobáját mély levegőt vettem, majd bekopogtattam. Miután a kisasszony kikiáltott, hogy „Szabad!” óvatosan lenyomtam a kilincset és lassan beléptem az ajtón. Lena nekem háttal, az ablak felé fordulva ült a díványon. Lesütött szemekkel bezártam az ajtót, majd a mellette lévő dohányzóasztalhoz sétáltam és elhelyeztem rajta a tálcát. A kisasszony teljesen elmélyült a könyvben, amit olvasott, szinte észre se vette, hogy én már a szoba kijáratához indulok. Hirtelen összezárta a könyvet és rám emelte a tekintetét. Az arcomra pillantva felcsillant a sötét barna szempár, de mégse mosolyodott el a kisasszony.
- Harold, kérem. . . – szólalt meg halkan. 
- Helena kisasszony. – suttogtam, majd felé fordulva meghajoltam.
- Kötelességemnek tartom, hogy beszéljek Önnel – csuklott el a hangja –, ezért leülne ide mellém? – kérdezte zavartan én pedig vadul kalapáló szívvel foglaltam helyet mellette. A lány közelebb húzódott hozzám, miközben lerakta a kisasztalra az olvasmányát. – Szóval, tisztában van vele, hogy hamarosan férjhez megyek. . . – ezek a szavak… mintha késként szántottak volna végig a mellkasomon, olyan érzés ezeket hallani tőle. 
- Mióta tudja? – suttogtam magam elé meredve.
- Mit? Hogy atyám odaígért egy nemesi sarjnak? Pár hete tudtam meg. – mondta miközben a kezemért nyúlt, de én elhúztam azt. – A vőlegényemmel egy színházi előadáson találkoztam a távollétem alatt… Igazán művelt személyiség, szórakozásképp színészkedik, sőt néha még drámákat is ír! Vagyonos és szép ifjú. Tökéletes partnernek ígérkezik. . . – mondta és mintha az utolsó mondatra kifogyott volna a hangjából a lelkesedés. – Harry kérem, meg kell értenie, hogy nem én döntöttem így! Az atyám nem rég kölcsön kért egy nagyobb összeget az Úrtól, aki utólag megkérte a kezem… Ha sikerül a frigy, akkor elengedi atyám adóságait! – magyarázta Lena, én pedig az arcára szegeztem a tekintetem; boldogtalannak tűnt. Látszott rajta, hogy nem az idegen iránti rajongása miatt csinálja ezt az egészet.
- Elmondhatta volna. . . – morogtam, miközben hagytam, hogy a kisasszony megfogja a kezem.
- Ugyan már Harold! Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap is. . . – mondta teljes komolysággal a hangján.
- Én éppen csak arra nem számítottam, hogy beleszeretek Önbe! – suttogtam remegő hangon.
A kisasszonynak elakadt a lélegzete. Döbbenten meredt rám, majd lehajtotta a fejét és elengedve a kezem az ablakhoz indult. – Ugyan, mint tudhat maga a szerelemről. . . – csattant fel hirtelen. – Ön semmit sem tud! A kezemért könyörög, de ez egyáltalán nem így megy! – suttogta miközben arrébb húzta a függönyt. – A házasság nem szerelem… a szerelem nem házasság. . . – fordult felém lehajtott fejjel. – Hát nem érti? Ezek csak üres szavak…  – motyogta szomorúan.
- Összevissza beszél. . . – jegyeztem meg aggodalmasan, majd Lenahoz sétáltam. Ujjaimat végig húztam az arcán, majd az állánál fogva gyengéden megemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Ön nem szerethet. . . – suttogta. – Fájdalmat okozna magának… elég csak az én szívemet darabokra törni! – mosolyodott el fájdalmasan, majd hagyta, hogy egy könnycsepp végig szánkázzon az arcán.Ujjbegyeimmel letöröltem a könnyeket az arcáról, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Kérem, ne sírjon kisasszony! – suttogtam. – Ha viszont szeret engem, megígérem, hogy se Isten, se ember nem választhat szét minket!
A kisasszony elmosolyodott. – Kivétel az atyám.
- Amorra esküszöm – néztem a szemeibe –, hogy még Ő sem állhat közénk!
- Merész szavak ezek egy cseléd szájából. . . – kuncogott fel.
Elmosolyodtam. A kisasszony felettébb boldognak látszott, és ennek örültem. Rég láttam így mosolyogni.
Lena megfogta a kezem, majd visszaültetett a díványra és kezébe vette a könyvet, amit akkor olvasott, amikor bejöttem a helyiségbe.
- Ismeri Shakespeare Rómeó és Júliáját? – kérdezte miközben fellapozta az említett könyvet.
- Még nem volt hozzá szerencsém. – mondtam, Lena pedig közelebb ült hozzám.
- Egy tiltott szerelemről szól, amely a családi viszályok miatt el lehetetlenítette a szerelmesek kapcsolatát… Ők titokban viszont még is meg esküdtek, felrúgva a családi kötelezettségeiket. . . – mesélte lelkesen.
- És mi a könyv befejezése? – kérdeztem miközben mosolyogva figyeltem a lány minden mozdulatát.
A kisasszony lehajtotta a fejét. – Szomorú dolog az ilyen végkifejlett… Júlia mély álomba merül az atyától kapott „méregtől” s szülei eltemetik Őt. A halálhírre hazatér száműzetéséből a szerelmes Rómeó, de a cselről semmit se tudva végez magával. Júlia álmából felébredve halott szerelmével szembesül így végül Ő is véget vet az életének. . . – suttogta.
Lehervadt az arcomról a mosoly, majd hirtelen magamhoz húztam a kisasszonyt, hogy megvigasztaljam. Lena a vállamba fúrta a fejét és megszorította a kezei közé fogott karom. 
- Mi zaklatta fel ennyire kisasszony? – kérdeztem kétségbeesetten.
- A miénk is olyan lehetetlen szerelem, mint az Övék volt. . . – mondta alig hallhatóan majd elengedte a karom, és próbált egy apró mosolyt csalni az arcára. – Magamra hagyna, kérem? – mosolygott rám erőltetetten. Felálltam a díványról, majd illedelmesen meghajoltam és elhagytam a szobát. Becsapódott utánam az ajtó én pedig megállva előtte a szobaajtót néztem és csak álltam; nem értettem, mi történhetett.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett!:D Egyszerűen imádom olvasni ahogyan írsz.♥

    VálaszTörlés
  2. Drága Írónő! :)
    Csodálatosan írsz -ha tegeződhetünk, hehe-, annyira, hogy még a villa is kiesett a kezemből. Most zavarosnak tűnhetek, de evés közben olvastalak éppen és komolyan jobban lefoglalt a történeted, mint az étel. Nagy szó! :D
    Imádom a karaktereket, hogy mind színesek, vannak rosszak, gonoszak és jámborabbak. A történet kegyetlen és egyszerre szívmelengető, valóban egy Rómeó és Júlia. Remélem a végkifejletnek mégis jobban örülünk majd.
    Egyszerűen új életre keltetted Harryt ezzel a szereppel, annyira szimpatikus, kedves és emberi -ami nagyon fontos-, hogy csak ámultam...
    Amivel még lenyűgöztél, az a fogalmazásod. Lehet ennél szebben fűzni a szavakat? Alig hiszem. :)
    Na szóval, máris hatalmas rajongód lettem, kevés történet tetszik ennyire! :)
    Ha esetleg van időd és kedved, szívesen meghallgatnám a véleményed a történetemről: http://saverhu.blogspot.hu/
    Le a kalappal előtted,komolyan!

    xx Violet Begonie

    VálaszTörlés
  3. Azt hiszen mondhatom azt, hogy neked van tehetseged az irashoz! Nem is keves, nagyon sok fantazia van benned. Szohoz sem jutok komolyan. Ilyen jo blogot se olvasni minden nap!:) siess nagyon a kovetkezo resszel:) puszi: Panni

    VálaszTörlés

Szablon wykonany przez Jill