2014. március 31., hétfő

Első fejezet - Hazatérés


1842. május 14

Nehézkesen felemeltem a fejem a vaskos, kemény dunyháról miközben megdörgöltem a szemeimet. A felkelő napfénye bevilágította az aprócska szoba kopott falait. Lassan felültem az ágyról majd csupasz talpamat a hideg fapadlóhoz érintettem. Ekkor tudatosult bennem, hogy milyen nap van ma; a lélegzetem elakadt egy pillanatra, majd úgy éreztem mintha a szívem ki akarna ugorni a meg szokott helyéről. Több mint egy éve annak, hogy Lena kisasszony elhagyta ezt a házat és ma van a napja annak, hogy végre hazatér. Épp ideje már; szinte beleőrültem a hiányába.
Sietve felhúztam a barna, foltozott nadrágomat majd a fehér ingemet is és végül a csizmám. A padló recsegett-ropogott a talpam alatt, ahogy végig rohantam a cselédszálláson. A konyhában nyüzsögtek az emberek, mindenki sietett a dolgára. Én csak nekidőltem a sárgára tapétázott omladozó falnak és vártam, hogy valaki, bárki kiossza nekem a feladatomat. Gretchen hosszú, őszes-barna haja kontyba fogva ékeskedett a fején. Amikor észrevette, hogy tétlenkedem dühösen, de még is „barátságosan” üvöltött rám, azzal az indokkal, hogy hagyjam abba az álmodozást, inkább segítsek megteríteni az emeleten.
Lassú léptekkel értem át a konyhából az étkezőbe, ahol éppen a nagyasztalon cseréltek terítőt. A fehér anyagot különböző csipke minták díszítették. Eközben az ezüst evőeszközök, kristálypoharak és porcelán tányérok már csak a terítésre vártak.
A többi cseléddel együtt rendezgettem az étkészletet és ügyeltem arra, hogy minden a helyére kerüljön. A pakolászás végeztével Mr. Collins üzent értem. Sebes léptekkel iparkodtam a dolgozószobája felé. Mr. Collins utálta, ha késett bárki is.
A fekete, vaskos, diófaajtó előtt kifújtam magam, majd leporoltam a szakadt, barna nadrágom. Félénken kopogtattam be, az úr pedig kiszólt, hogy bemehetek.
- Hívatott Mr. Collins? – nyeltem egy nagyot, miközben a helyiségbe léptem.
A szoba számomra vérfagyasztónak tűnt, ámbár kellemes volt; méreg- és világoszöld csíkos tapéta a falon, könyvek százai a polcokon, és a panoráma ablak előtt egy óriási íróasztal tele mindenféle térképekkel és iratokkal. Mr. Collins nekem háttal állt és merev tekintettel bámult ki a kertre. Feszengve álltam az egyre kínosabbá váló csöndben. – Üljön le! – szólalt meg hirtelen, én pedig engedelmesen helyet foglaltam a legközelebbeső ülőalkalmatosságon. – Gondolom, tudja milyen nap a mai. – fordult felém, halvány mosollyal az arcán; arcbőre sima volt, mosolya miatt pedig kirajzolódtak a gödröcskéi. Hollófekete hajába ősz csík futott, szemei pedig elszántan ragyogtak.
- Ez csak természetes Uram! – vigyorodtam el. Mr. Collins összehúzott szemekkel mért végig, mielőtt újra megszólalt volna.
- Hány éve is annak, hogy itt szolgál? – kérdezte, miközben két kristály poharat és egy drága, öreg skót whiskeyt vett elő a vitrines szekrényből.
- Kilenc éve már, Uram. – feleltem, David pedig elém rakta az egyik poharat és a negyedéig töltötte.
- Kilenc éve lenne már? Hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy hozzánk szegődött cselédinasnak… – morogta, miközben beleszagolt a poharába. – Mióta ide jött – kezdett bele a mondandójába – az én Helenám, csak is Önben bízik meg! – csapta le elém a poharát idegesen. – Éppen ezért is szeretném, ha részt venne a ma esti vacsorán, mint vendég! – mosolyodott el, én pedig jobban elsüllyedtem a puha párnák között.
- H-hogy én? – dadogtam.
- Ön. – lépett hátrébb, én pedig egy gyors mozdulattal elvettem a poharam és kiittam a tartalmát. A szobában átható szeszes illattól szédülve bólintottam párat, majd sokkosan meredve magam elé visszatettem a helyére a poharam. – Remek! – vakarta meg Mr. Collins a tarkóját. – Új ruhákat vitetek a szobájába a vacsorához – mondta elgondolkodva, hátha eszébe jut még valami fontos dolog – , de most viszont menjen a dolgára! – utasított.
Óvatosan felálltam a helyemről majd megköszönve a meghívást boldogan hagytam el a szobát.
Halk léptekkel mentem végig a cselédszálláshoz vezető folyosókon, és már éppen elértem a szobámat amikor Gretchen hátulról megragadta a hajam és annál fogva ráncigált vissza a lakosztályok irányába.
- Mindenki kiteszi a lelkét, dolgozik, hogy minden tökéletes legyen, te pedig csak lopod a napot és a whiskeyt! – mérgelődött én pedig botladozva sétáltam mögötte.
- G- Gretchen, kérem, engedje el a hajam! – jajgattam ő pedig dühösen elengedte.
- Indulj a kertbe, még szépen mondom! – mutatott a kijárat irányába én pedig kirohantam rajta. Odakint fényesen sütött a nap, a madarak pedig vidáman csiripeltek.
Munka után kutatva sétáltam az udvaron és csakhamar találtam is. Niall Horan szokás szerint az egyik cseresznyefa árnyékában henyélt, mellette pedig egy láda, aminek már rég el kellett volna jutnia a konyhába.
- Megint meg fognak verni! – álltam meg előtte karba tett kézzel.
- Verjenek nyugodtan. . . – húzta össze a szemöldökét miközben kiemelt a ládából egy almát és beleharapott.
- Ha így haladsz, egyszer még belehalsz a büntetésedbe! – csóváltam meg a fejem, majd elemeltem mellőle a ládát és a konyha irányába indultam vele.
Viszont ekkor váratlan dolog történt; patkó dobogás visszhangzott a birtok területén. Kiejtettem remegő kezeimből az almás ládát, majd kalapáló szívvel megfordultam. Egy hintó kanyarodott be a ház elé. Amikor megállt én rohanni kezdtem felé és tőle két méterrel álltam meg. A kocsis leszállt, majd kinyitotta az ajtót. Először csak egy levendulaszín’ fodros szoknya jelent meg, majd fokozatosan előtűnt a rég várt vendég a hintóból. Nagyot nyeltem, miközben végig mértem. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Nehézkesen levegőt vettem, ő pedig rám emelte a tekintetét és döbbenten, de elmosolyodott. Mögötte kiszállt egy férfi, aki közönyösen elsétált mellettünk majd megállt a bejárati ajtóban.
Egy szót se szóltunk. Helena közelebb lépett hozzám, majd hagyta, hogy szorosan magamhoz öleljem. Egy köhintés zavarta meg, a rég várt pillanatot, mire elengedtem Lena-t. Egy könnycseppet törölt le az arcáról, majd faarccal az úriember felé fordult. – Mr. Payne, nyugodtan menjen be, atyám már várja! – mondta Lena a férfi pedig bólintva besétált a házba.
- Khm… Miss. Collins. – motyogtam zavartan.
- Talán hiányolt? – fordult felém reményteli tekintettel.
- Mindennél jobban. – suttogtam, miközben végighúztam a kezem az arcán.
- Sétáljunk egyet! – ajánlotta fel, majd belém karolva indult el a sétányon. 
Csendben sétáltunk egymás mellett, ameddig el nem értük az istállót. Ott, Lena berántott az épület takarásába, majd kifújta magát. 
- Végre, csak Ön és Én. – suttogta, miközben a kezemért nyúlt, de én a hátam mögé rejtettem azt.
- Talán, hiányolt? – sütöttem le a szemeimet, Lena pedig az államnál fogva felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- El se tudja képzelni, hogy mennyire hiányzott nekem, Harry! – susogta miközben egy könnycsepp folyt végig az arcán. Közelebb hajoltam hozzá, majd mutató ujjammal letöröltem a könnyeit. Lena remegve tekintett az ajkaimra, majd vissza a szemeimre. – Kérem, Harry. . . – rebegte.
- Mit szeretne kisasszony? – nyeltem egy nagyot, miközben derekánál fogva közelebb húztam magamhoz, annyira, hogy szinte a mellkasomhoz simult.
- K- kérem – kezdett neki újra – lopjon tőlem egy csókot!
Döbbenten meredtem a barna szempárba, ami lassan lecsukódott. A lány sóhajtva várakozott, én pedig lassan a füléhez hajoltam. – Nem tudom megtenni. Nem, amíg nekem nem adja a kezét! – Lena remegve kinyitotta a szemeit, majd szomorúan a mellkasomra helyezte a kezét.
- Nem adhatom neked a kezem… sajnálom! – nézett fel rám rémülten, majd elnevette magát. – Mióta először megláttalak, azóta várok erre a csókra. . . – motyogta hitetlenül.
- Akkor még várnod kell rá! – mondtam ki fájdalmasan.
- Vártam már eleget. – suttogta, majd lábujjhegyre állva az ajkait az enyémre tapasztotta. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, így lassan az istálló oldalához nyomtam. Hirtelen elváltak ajkaink egymástól, én pedig szuszogva támasztottam a homlokom az övéhez.
- Ha ezt atyád megtudja. . . – hunytam le a szemeimet.
- Nem fogja! – mondta dühösen. – Ez volt az első és az utolsó, közös csókunk! – harapta be az alsó ajkát, majd kibújt a karjaim közül és megigazította a ruháját. 
Összeszorult a torkom, miközben háttal a falnak támaszkodtam. Lena aggodalmasan sietett oda hozzám, miközben kezei köze fogta az arcom.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Igen, kisasszony – suttogtam, majd a ház felé indultam.
- Harold várjon, kérem! – sietett utánam. – Kérem! – ragadta meg a kezem, majd maga felé fordított. – Nem akarom elveszíteni Önt!
- Akkor szökjön meg velem! – mosolyodtam el halványan a lány arcára pedig kiült a rémület.
Csendesen álltunk egymással szemben. Lena szóra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. Óvatosan megfogtam a kezét, majd a szabad kezemmel megsimítottam az arcát. Lena ekkor lesütötte a szemeit és újra mondani akart valamit, ám ekkor egy hang, zavart meg minket. – Lena drágám! – kiáltott ránk Mr. Collins. Zavartan felé fordultunk Lena pedig elengedte a kezem. – Édesanyád, már vár! – mosolygott az úr majd a lány felé intett.
- Lena. . . – suttogtam a lány pedig megrázta a fejét. – Kérem! – vált aggodalmassá a hangom.
- Sajnálom Harold! – motyogta majd felemelte a fejét és elindult az apja felé. – Atyám kérem, szóljon anyámnak, hogy már is ott vagyok! – kiáltotta, de Mr. Collins nem mozdult. Mosolyogva megvárta még a lánya mellé ért, majd felém vetett egy unott de még is mérges arckifejezést. 
Ezután mindketten eltűntek a bejárati ajtó mögött.
Nagyot sóhajtottam majd a kezeimbe temettem az arcom.
- Ha én egy kis lustálkodásért botot kapok, akkor vajon te ezért mire számíthatsz? – szólalt meg Niall a hátam mögül.
- Mióta állsz itt? – fordultam felé hirtelen és ökölbe szorult a kezem.
- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, hogy nem mondhatom el senkinek, amit itt láttam. . . – morogta halkan.
- Hogy-hogy? Az Úr, talán még meg is jutalmazna érte! – értetlenkedtem.
- Te vagy itt az egyetlen barátom Harry. Ez elég nyomós indok, nemde bár? – mosolyodott el halványan. – Meg amúgy is… nem akarom kihúzni a gyufát Mrs. Lincoln-nál! – nevette el magát, majd hozzám sétált és meglökött. – Na, ideje bemenni! Várnak rád az „Úri népek”! – mondta miközben hátba vágott. 
A cselédbejáraton belépve már kevésbé volt tapasztalható a sürgés-forgás; már mindenki rég a helyén szorgoskodott. A szobalányok a lakosztályok irányába indultak a friss és puha ágyneműkkel, még Mrs. Lincoln a lustálkodókat igazította útba.
- Esther ha még egyszer meglátom, hogy nem végzi a feladatát, korbács lesz a jussa! – rivalt rá az egyik tétlenkedő szobalányra, aki könnyes szemekkel sietett a többiek után. – Niall, Harold jöjjenek csak ide hozzám kedveskéim! – mutatott ránk hirtelen. Niallel összenéztünk, majd kissé félénken sétáltunk oda az idősödő asszonyhoz. – Niall, pontosan harminckét alma volt a ládában, de mi csak harmincat találtunk benne. Ugye tudja mi ennek a következménye? – mosolygott Gretchen ijedt barátomra.
- Gondolom, nem még két alma. . . – nyelt egy nagyot szőkés barna hajába túrva Niall.
- Nem. Philip! Peter! – szólt oda két segédjének. – Húsz korbácsütés! 
- Kérem. . . – suttogta Niall.
- Jó, legyen huszonöt. – változtatott Gretchen hirtelen, majd a két segéd elkapta Niall karjait és maguk után vonszolták szőke barátomat.
- Gretchen kérlek, hagyd futni! – ragadtam meg Mrs. Lincoln karját, aki közönyösen meredt rám.
- Nem hinném, hogy az Úr örülne annak, ha a vacsora előtt még téged is megveretnélek! És most eressz! – sziszegte, majd kirántotta a karját a szorításomból.
Magamba roskadva álltam a folyosó közepén; nem tehettem semmit. A szobámba érve az ágyra ültem majd befogtam a füleimet. Niall fájdalmas kiabálása visszhangzott az egész birtokon. 
Amikor az ablakhoz léptem, éppen akkor engedték el Niallt. A fiú tett pár lépést előre majd összecsuklott és elterült a pázsiton. Fehér ingét átitatták a bíborvörös vércseppek. Futásnak eredtem, de Mr. Collins elállta az utamat.
- Talán siet valahova fiatalember? – mosolygott rám gúnyosan.
- Igen, segítenem kell. . . – kezdtem bele, de a férfi félbe szakított.
- Önnek most át kell öltöznie a vacsorához, vagy talán elfelejtette? – meredt rám komoran.
- Nem dehogyis, de nekem most tényleg. . . – próbáltam folytatni, de Mr. Collins megint félbe szakított.
- Menjen készülődni, még szépen mondom! – vett fel magára egy erőltetett mosolyt, majd vissza, a szobám felé indított.
Belépve az aprócska helyiségbe, mardosni kezdett belülről a bűntudat. Segítenem kellett volna neki, de én túl gyáva voltam. Megrettentem Mr. Collinstól és Mrs. Lincolntól… pedig ez nem vall rám.
Az ágyhoz sétáltam, majd az új holmikra néztem. Mind drága, úri ruha… nem való a magamfajta cselédhez.
Mielőtt átöltöztem volna, elmentem mosakodni. Közben elkalandoztak a gondolataim, végig egy dolog járt a fejemben; vajon én miért veszek részt a családi vacsorán?
Visszatérve a szobámba magamra vettem az ágyamra kikészített öltözetet, ami egy hosszú fekete nadrágból, egy új fehér ingből, egy frakkból, egy csizmából, egy sálból és egy cilinderből állt. 
A társalgó felé igyekeztem, amikor úgy éreztem, hogy már ideje indulnom. A csukott ajtón át Lena bársonyos hangja szűrődött át. Amikor benyitottam éppen a számomra ismeretlen férfival szemben ült a díványon és hangosan olvasott.
- LYSANDER: No édes?... arcod mért ily halovány? / Rózsái mért hervadnak ily hamar? HERMIA: Tán mert eső nincs rájok, bár szemem / Viharja őket váltig öntözi.– olvasott fel a Szentivánéji álomból.
- LYSANDER: Ó, jaj! a hű szerelmek folyama, / Amennyit én olvastam, vagy regében / Hallottam, kényelmes nem volt soha; /De majd a vérség volt különböző – folytattam fejből, mire felém kapta a tekintetét.
A lány egy ideig méregetett, majd kuncogva odasétált hozzám.
- Valamit rosszul vettem fel? Mi ily' humoros a kinézetemben? – motyogtam, a lány pedig megigazította a nyakamban lévő fekete selyemsálat.
- Semmi, csak Mr. Payne nemrég ajándékozott nekem egy természettudományos könyvet az állatokról, ami tele van rajzokkal és hát... úgy néz ki Ön, mint egy pingvin! – kuncogott tovább.
- Még sosem hallottam ilyen állatról. . . –ismertem be félénken.
- Mostanáig. – szólt közbe feltehetően Mr. Payne.
Lena figyelmen kívül hagyta az idegent miközben még mindig a sálat igazgatta.
- Hadd mutatkozzam be akkor én először. . . – törte meg a csendet a férfi. – Liam Payne Professzor vagyok, a hölgy magántanára. Na, és Ön?
- Harold Edward Styles. Egyszerű cselédinas. – motyogtam, miközben végig Lenat néztem.
- Értem, és egy „egyszerű cselédinas” mégis hogy jutott hozzá ilyen drága holmikhoz? – vont kérdőre a professzor.
- Úgyhogy velünk vacsorázik. – lépett be a terembe Mr. és Mrs. Collins. – Jöjjenek vélünk, az asztal tálalva! – mosolygott kedvesen Jessica Collins, majd férjével az étkezőbe vezető ajtóhoz indult.
- Szabad lesz? – nyújtottam a kezem Lena felé.
- Örömmel. – mosolyodott el, majd belém karolva a szülei után indult.
Az étkezőben a cselédek felsorakoztak; egytől egyig gúnyosan meredtek rám. Lehajtottam a fejem miközben Lenat a helyére kísértem és illedelmesen kihúztam neki a széket. A lány mosolyogva fogadta a gesztust, majd a maga melletti székre mutatott afféle „most már leülhetsz” stílusban. Helyet foglaltam mellette, majd levettem a fejemről a cilindert és végig néztem cseléd társaimon; a legtöbben már rám se pillantottak. Egy bizonyos személyt kerestem a sok ismerős arc között, de sehol sem találtam. Nagyot sóhajtottam, miközben a szolgálók behozták az előételt. Semmi étvágyam nem volt; egyszerűen csak meredtem magam elé és vártam, hogy vége legyen.
- Hol az a kedves kis ír cseléd? – kérdezte hirtelen Jessica Collins. – Gretchen, válaszoljon! – vonta kérdőre az idős hölgyet.
- Lopáson kaptuk. Most tölti a büntetése második részét az udvaron. – hajtott fejet Mrs. Lincoln.
- Értem. – mondta Mrs. Collins összeszorult torokkal; már hónapok óta rebesgetik a pletykát, hogy Niall, Mrs. Collins szeretője, de ez most bebizonyosodni látszik. Jessica lehajtotta fejét, majd a tányérjára helyezte az evőeszközöket; láthatóan neki is elment a hírtől az étvágya.
Ezután beállt a csönd. Csak is az alap zajok hallatszottak a terem falain belül. Minden egyes perc egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt. Mrs. Collinssal gyakran pillantottunk (akár egyszerre is) a kakukkos óra irányába, de mintha megállt volna az idő a szobában. Így ment ez egy ideig, még nem Mr. Collins megszólalt.
- Harold beszélhetnék Önnel, a dolgozó szobámban? – kérdezte, de inkább kijelentésként hatott.
- Természetesen. – tápászkodtam fel a székről, majd elbúcsúztam Lena kisasszonytól.
- Menjenek csak! – mosolygott rám miközben felém nyújtotta a kézfejét. Kezeim közé fogtam, majd apró csókot nyomtam rá. Lena arcát elöntötte a pír, én pedig elindultam atyja után.
A dolgozó szobába érve helyet foglaltam a díványon, Mr. Collins pedig az ablakhoz lépett. – A lányom hamarosan újfent elutazik. . . – sóhajtott fel, nekem pedig összeszorult a torkom; már is elmegy innen? Itt hagy engem? Ez nem lehetséges! – Egyetlen egy kívánsága van ezzel kapcsolatban; mégpedig, hogy Ön is vele tartson! – mondta ki komoran, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. – Nos, vele tart? – fordult felém karba tett kézzel.
- Ha Miss. Collins ezt kívánja. . . – álltam fel az ülőhelyemből.
- Remek. Ez esetben elmehet! – zárta le a témát, én pedig fejet hajtottam, majd elhagytam a helyiséget; rögvest Lena lakosztályához indultam.
Az ajtajához érve beszéd hangokat hallottam kiszűrődni a szobából, így résnyire kinyitottam és figyeltem, hogy mi történik bent. Lena és Mrs. Collins a fésülködő tükör előtt ült és beszélgettek.
- Sajnálom, ami Niallel történt! – motyogta Lena.
- Én is kicsim, Én is. – szipogta Mrs. Collins. – De ne is beszéljünk erről! – törölte le a könnyeit majd magára erőltetett egy mosolyt. – Gyönyörű mennyasszony lesz belőled! – mosolygott Jessica miközben kisepert egy hajtincset Lena arcából. 
Menyasszony? De kinek a menyasszonya? Magamba roskadva hallgattam tovább a beszélgetést, amikor is hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és beestem az ajtón. Lena és az édes anyja hirtelen felpattantak a helyükről. 
- Harry. . . – indult el felém a lány aggodalmasan, én pedig feltápászkodtam majd leporoltam magam és kisiettem a szobából. Lena utánam rohant, de mielőtt utolérhetett volna eltűntem a szobám ajtaja mögött és magamra zártam majd az ágyamon összekuporodva éreztem ahogy elönt a szomorúság. . .

5 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Kezdem is Xd Szoval Omg ez... ez egyszerüen PER-FECT asdfgh nem
    is tudom miota vártam az elsö részt kb miota kitetted az elsöt màr alig vàrtam hogy irjàl :D nagyon de
    nagyon jol fogalmazol. Màr a történet elején
    beleszerettem az irásodba maga a történetbe
    mert ismerjük be ez a történet nagyon
    KÜLÖNLEGES ÉS EGYEDI :) Örülök hogy
    olvashatom a blogod és etz ne vedd nyalizàsnak
    mert nem annak szànom csak azért irtam amit
    irtam hogy làsd hogy nagyon VAGÀNY A
    BLOGOD ÉS HOGY MIT GONDOLOK ÈN :)

    UI : IZGATOTTAN VÀROM A KÖVETKEZÖ RÉSZT ÈS
    MÈG VALAMI NAGYON JO LETT A FEJLÈC :))
    xHenix

    VálaszTörlés
  2. Szia. Már nagyon vártam az első részt, tetszett. Várom a kövit. :))

    VálaszTörlés
  3. Végre újra hallunk felőled, kedves Boo!
    Azt hittem, már nem is folytatod, így kellemes meglepetésként ért, mikor megláttam az új részt.

    Harry nagyon kis aranyos, és az ő kapcsolata Lenával olyan mesebeli és kedves, amit csak bonyolít az egész esküvő dolog. Ahogy olvastam, ismét olyan Üvöltő szelek hangulatúnak éreztem még annak ellenére is, hogy teljesen más, és a főhősök kapcsolatán kívül semmi hasonlóság nincs a kettőben (ez tőlem egy burkolt dicséret).

    Volt pár dolog, amit nem egészen értettem. Néha tegezték egymást, máskor pedig hivatalosabb magázódó formát használtak. Ez direkt volt? Néha indokolatlan esetekben is előfordult, például amikor Mrs Lincolnt szerette volna megkérni rá, hogy Niallt elengedje. A Harry és Lena találkozása után következő jelenet is zavarba ejtett, hiszen nem elég, hogy nyilvánosan megölelhették egymást (amit normális esetben a kisasszony és a szolgáló nem tehetett volna meg), de a későbbiekben is érintkeztek ilyen (és más) módon, viszont a magázódást végig megtartották (kivéve, amikor nem, de utána ismét visszatértek rá), holott olyan barátságosan viselkedtek egymással, mintha nem is 1842.-ben járnánk. (persze ez csak egy észrevétel tőlem. Nem tompítja a csodálatos rész fényét)

    Ó, igen... remélem nem hal meg az a kedves ír szolgáló.. igazán kár lenne érte (már nem mintha olyan jól végezné a dolgát).
    Eleinte Jessica Collins miatt kis zavarba kerültem (nem jutott eszembe, hogy ki az), de megnéztem a szereplők között, így méginkább sokkolt az esetleges titkos viszonyuk:DD

    Várom a következőt (és titokban reménykedem, hogy nem kell rá hónapokat várnunk:D)
    ~xx

    VálaszTörlés
  4. Szia !
    Hát hol is kezdjem...? Jah persze ! Az elején xĐ Na szóval, elég sokat kellett várni erre a megtiszteltetésre ! Nagyon-nagyon tetszett ez a rész ! Ilyeneket ! Amikor megtudtam, hogy Liam egy Professzor, akkor csaptam a homlokomra ! És hát, szegény Niall ! Úgy sajnálom ! :) Az a csók ! Nekem elég fura dolog, hogy egy alárendelt és egy nemesi származású, együtt. Jajj, ez a szerelem ! És nekem csicseregte egy kismadár, hogy ki lesz a vőlegény ! xĐ Vagyis, sejtem, hogy ki az ! *psszt* Vélemény erről a részről : asncbhsdjkcnabas. Kérlek téged hamarabb hozod a következőt, mint ezt ! ♥ Siess !
    + És Boldog Bolondok Napját !
    Dorcsi ♥

    VálaszTörlés
  5. Nagyon -nagyon tetszik *------------------------* <3

    VálaszTörlés

Szablon wykonany przez Jill